Ha az ember magáról ír, mindig szépít. Éreztétek már? Éreztétek, hogy nem merünk öszinték lenni? De, komolyan, kivel, vagy kihez? Mert mi tudjuk milyenek vagyunk, illetve, aki mellettünk él, mellettünk van méginkább lát, mégjobban látja ki vagy te.
Ki előtt nem merjük vállalni az igazat magunkról? És miért nem merjük felvállalni, hogy halandó emberek vagyunk telis teli hibákkal. Nem tökéletes, rózsaszín felhők közt csücsülő királylányok, királyfiak.

Érdekes az emberi lét. Izgalmas a gondolkodásunk, a hozzáállásunk a különböző dolgokhoz. Nagyon rejtélyesek vagyunk. Félelmetes az az összetettség, és ismeretlenség amik vagyunk.

Miért írom ezeket? Mert sokszor magamat sem értem meg. Hazudok magamról magamnak, és másoknak. Bemutatva egy szebb, egy jobb embert, aki lehetnék, de nem vagyok.
Ismerős érzés?

Felmerjük vállalni magunkat? Fel merjük vállalni cselekedeteinket mások/magunk előtt? Miért nem? Kitől félünk? Miért van ránk ekkora hatással a külvilág? A mások véleménye? Igen, lehet hogy más jobb, jobban tud szeretni, tisztább, vagy emberibb néha. DE, te akkor sem tudsz más bőrébe belebújni, nem változhatsz át azzá akit jobbnak tartasz. Te te maradsz és ha már eljutottál addig, hogy de jó lenne változni, akkor ez szép lassan de menni is fog!

Azért írtam le ezeket, mert olyan okos tud lenni az ember, főként ha nem róla van szó. Igaz?
Kislegényt, kihoztuk a jól megszokott, 2és fél évig megszeretett közegéből, egy olyan helyre ahová nem akart jönni. Nem is szereti még, nem adtuk még meg a kellő időt hogy megszeresse. Elvettük a pelusát. Ő kérte, Ő kérte az alsó nadrágot, mert a szomszéd nagylegény már ügyesen pisilt, hát Ő is így akart.
Rengeteg dolog változott kisember körül, és mi nézzük, hogy Ő miért lett ilyen DACOS, ÉRZÉKENY, FÉLŐS...
Én meg türelmetlenné váltam. Sokszor nem/vagy nagyon nehezen viselem el, hogy megváltozott.
Pedig, hogy ne tenné? Hogy maradjon ugyanolyan?

Változni kell, vele együtt, és rengeteget szeretgetni, bújni, ölelni!!! -- Ezeket tudom, csak nehéz...:/